Aktuális
Puskás Aranylabdás társa
2012. Sep. 20
Luisito Suárez ugyan a Barcelona sztárja volt – 1960-ban a katalán csapat színeiben érdemelte ki az Aranylabdát –, de megannyi történetet őriz emlékezetében Puskás Ferencről, a nála nyolc évvel idősebb Panchóról.
A 77 éves, manapság Milánóban élő Suáreznek nincsenek közvetlen élményei a magyar Aranycsapatról, de Panchóval volt szerencséje együtt futballozni.
„Még kamasz voltam, amikor Puskásék végigverték a világot, s mivel akkoriban Spanyolországban még nem volt televízió, nem volt alkalmam látni a meccseiket – az angolok elleni 1953-as 6-3-at, az 1954-es vb-döntőt, vagy akár az 1952-es helsinki olimpiát – említette a Kocsis Sándor újratemetése alkalmából Budapestre érkezett legendás balösszekötő, aki a csatársor valamennyi posztján, de középpályásként is otthonosan mozgott. – Panchóval a spanyol válogatottban többször is együtt játszottam, például az 1962-es chilei világbajnokságon. Ő is, meg a Barca három magyarja, Kubala, Kocsis és Czibor, a klubtársaim, is különleges érzékkel rendelkeztek. Olvastak a gondolataimban, sohasem oda adták a labdát, ahol éppen voltam, hanem oda, ahová a következő másodpercben érkeztem. Sem korábban, sem később nem találkoztam ilyen labdarúgóval, mint Puskásék, akik ennyire előtte jártak fejben a többieknek. Ma sem értem, hogyan rendelkeztek ezzel a tulajdonsággal.”
Suárez az 1964-es bécsi BEK-döntőben is összeakadt Puskással.
„Akkor már az Interben futballoztam, ugyanaz a Mágus volt az edzőnk, aki korábban a Barcelona csapatában: Helenio Herrera. Szóval, bekerültünk a döntőbe, az ellenfelünk a Real Madrid volt, természetesen az ötszörös BEK-győztes volt az esélyes. Azt tudni kell, hogy az akkor még fiatal Sandro Mazzolának Alfredo Di Stéfano volt a bálványa, a centerhalfunknak, egyszersmind a csapatkapitányunknak, Armando Picchinek meg Puskás Ferenc. A kezdés előtt látom ám, hogy tele a gatyájuk, reszket a térdük. Amikor futottunk kifelé a kezdéshez, odaszóltam nekik: „Fiúk, autogramot kérni ráértek a meccs után is!” Elszégyellték magukat, úgy hajtottak, mint az oroszlánok, 3-1-re meg is nyertük a meccset, először lett miénk az Európa Kupa! Este, a vacsoránál megkérdeztem tőlük, kértek-e autogramot. Kiderült, el is felejtették…”