Aktuális
55 éve nagyon sikeres éve volt a magyar futballnak
Tíz évvel a berni vb-döntő után a magyar labdarúgás még mindig csúcsközelben volt: az MTK KEK-döntőt vívott, egyik honfitársunk, Puskás Ferenc a BEK-döntőben játszott, válogatottunk ott volt a négy résztvevős Eb-n, és futballcsapatunk Lakat Károly vezetésével megnyerte az olimpiát, ráadásul az Eb-nek és az olimpiának is magyar gólkirálya lett. 2014-ben készült cikkünkben az 1964-es sikerek 50 éves jubileumát ünnepeltük.
A magyar futball időben jól kivehető, szabályos ívben hanyatlik. Az Aranycsapat idején, az 1950-es években volt a csúcs, a hatvanas esztendőkben már gyengébbek voltunk, a hetvenesekben még gyengébbek, ám erősebbek, mint a nyolcvanas években, és így tovább, eljutva odáig, hogy ma már beszélni sem érdemes róla. (Egy ideig azt hittük, hogy a politikai rendszerváltás 1989-ben megtöri ezt a tendenciát, és újra elindulunk felfelé, ám ez nem így történt, és a körülmények ismeretében racionálisan gondolkodó ember ebben már nem is hihet tovább.) A magyar FourForTwo cikke.
A ’60-as években ezt a „visszafejlődési irányt” még nem sejthették a kortársak, és nagyon vegyesen ítélték meg a sportág eredményeit. Egyrészt gyakran becsmérelték azokat a játékosokat, akiket ma már istenítünk, mert akkor Puskásékhoz hasonlították őket, ám a még mindig virágzó futballkultúrában egyáltalán nem tartotta senki elképzelhetetlennek, hogy az Aranycsapat berni veresége is elfelejthető, és megszerezhető a vágyva vágyott világbajnoki aranyérem, hiszen válogatottunk rendszeresen szerepelt a vb-ken, a klubcsapatokban pedig sorra tűntek fel az ígéretes tehetségek. Ebben az évtizedben még magától értetődőek a sikerek a pályán, kétszer is olimpiai bajnok lesz a válogatott (1964, 1968), amely nagyszerűen szerepelt mind az 1962-es chilei, mind az 1966-os angliai világbajnokságon (mindkétszer drámai körülmények között búcsúzott ugyan a legjobb nyolc között, ám elvertük például az angolokat, brazilokat), és megszületik az első magyar európai kupagyőzelem is (VVK, Ferencváros, 1965). Korábban, 31. lapszámunkban már felelevenítettük a nem mindennapi sikereket hozó 1962-es esztendőt, ám a kereken 50 évvel ezelőtti nagy győzelmek megidézése hasonlóan indokolt, hiszen 1964-ben is világraszóló tetteket hajtottak végre futballistáink.
Ezüsthátú tavasz
Klubszempontból az esztendő első fele az MTK nagy meneteléséről szólt, amelynek végén először láthattunk magyar csapatot európai kupadöntőben. Ehhez az elsőséghez persze az is kellett, hogy nagy szívfájdalmunkra, azokban az időkben, amikor a magyar futball még igazán világverő volt, nem léteztek az egész földrészt átfogó nemzetközi sorozatok. Az UEFA csak 1955-ben indította el a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK), 1957-ben az Európa-liga és az UEFA-kupa elődjét, a Vásárvárosok-kupáját (akkor még tényleg csak városok között) és 1960-ban a KEK-et, vagyis a Kupagyőztesek Európa-kupáját, a BEK után a második legrangosabbat. Az MTK azonban a negyedik kiírásban máris letette a névjegyét (egyben a magyar klubfutballét is) az asztalra. Pedig nem kupagyőztesként indult – lévén, hogy akkoriban nem is volt Magyarországon országos kupasorozat. Pedig a Magyar Kupát először 1909-ben írták ki, ám a második világháború után csak akadozva indult újra (miközben 1951-ben átnevezték Népköztársasági Kupává), és az 1958-as döntő (amely egyébként az 1956-ban megkezdett, majd félbeszakadt sorozat lezárása volt) után 1964-ig meg sem rendezték újra, és csak a KEK elindítása késztette arra az MLSZ-t, hogy feltámassza ezt a versenysorozatot. Az MTK így az 1962–63-as bajnokság ezüstérmeseként vehetett részt a KEK-sorozatban, és elsőként a bolgár Szlavia Szófiával találta magát szemben, még ’63 szeptemberében. A Hungária körúton 38 ezer néző előtt 1:0-ra nyert a magyar csapat Sándor Károly góljával, a visszavágó 1:1-es döntetlenje (gólszerző Kuti István) pedig továbbjutást ért. A legjobb 16 között a keletnémet Motor Zwickau volt az ellenfél, és noha a Georgij-Dimitroff-Stadionban a hazaiak nyertek (1:0), Budapesten 2:0-ra győzött az MTK Kovács Ferenc (aki egyben a mindmáig utolsó, európai kupadöntőt játszó magyar együttes, az 1984–85-ös Videoton vezetőedzője is volt) és Bödör László góljával, így a nyolc közé jutott. A Kovács Imre által irányított kék-fehérek a negyeddöntőben a török Fenerbahcéval meccseltek, és miután idehaza 2:0-ra győztek (Vasas Mihály tizenegyesből, Bödör akcióból volt eredményes), Isztambulban harmincezer török fanatikus előtt kikaptak 3:1-re (Bödör ezúttal is gólszerző volt). A mai szabályok értelmében mi jutottunk volna tovább, ám akkoriban még nem létezett az idegenbeli gól szabálya, ezért harmadik meccset kellett játszani a római Olimpiai Stadionban. Noha az olasz fővárost nem hozta lázba az MTK–Fenerbahce KEK-meccs, mindössze hétszáz néző tette tiszteletét, számunkra mégis szép emlék ez az 1964 márciusában játszott találkozó, hiszen Kuti a 86. percben az MTK javára döntötte el a hosszúra nyúlt párharcot.
Már a Fener sem volt könnyű ellenfél, az elődöntőben pedig igazi nagyágyú próbálta az MTK útját állni: a skót Celtic, amely története legjobb éveit élte, és a magyarok elleni első meccsen hat olyan játékossal vonult ki a pályára, akik három év múlva ott voltak a lisszaboni BEK-döntőn is, ahol a Celtic első brit csapatként ülhetett fel Európa trónjára, korszakhatárt jelentő vereséget mérve Helenio Herrera Internazionaléjára. Nyertek is 3:0-ra a kelták Glasgow-ban Stevie Chalmers két, valamint JimmyJohnstone egy góljával, a meccs után pedig edzőt váltott az MTK, Kovács Imre helyét Volentik Béla vette át. Kovács Ferenc mesélte utóbb, hogy akkurátus emberként a visszavágó előtt beküldte a csapat intézőjét, Bakos „Blumi” Antalt Bob Kellyhez, a skótok elnökéhez, megtudakolni, hogy hol lesz a harmadik meccs. A Celtic nagyfőnökének majdnem felrobbant a feje a pimasznak gondolt kérdést hallva, és indulatosan közölte, hogy nem lesz semmiféle harmadik meccs, nyernek Budapesten is, és kész. Nos, bölcsen előrelátó ember volt, nem is került sor harmadik meccsre – mert az MTK csodák csodájára a visszavágót 4:0-ra megnyerte. Kuti a 12. percben szerzett vezetést, Vasas a 47. percben büntetőből növelte az előnyt kettőre (avagy csökkentette a hátrányt egyre), majd a 62. percben Sándor gólja már a harmadik meccset sejtette, aztán a 82. percben Kuti újabb gólja a skótok meglepő búcsúját jelentette.
A KEK-döntőben a portugál Sporting Lisszabon ellen is az MTK-nak állt a meccs a brüsszeli Heysel-stadionban, Sándor góljával vezetett is, aztán portugál fordítás után Kutiéval egyenlített, majd egy újabb Sándor-találattal negyedórával a vége előtt ismét a magyar csapat volt előnyben, de a 80. percben 3:3-ra módosult az állás, ami a végeredmény is lett. A döntőt is meg kellett tehát ismételni, erre a szintén belgiumi Antwerpenben került sor. Megint jobbak voltunk, Halápi István a kihagyhatatlant is kihagyta, és Joao Pedro Morais hihetetlen gólja döntött: a 20. percben a szöglete után érintetlenül vágódott a labda Kovalik Ferenc kapus keze között a léc alá. A trófea a Sportingé lett. A döntő félévszázados emlékére a Sporting kezdeményezésére az akkori főszereplők és a klubvezetők az idén májusban Antwerpenben összegyűltek egy kis baráti labdabűvölésre és egy megható, ünnepélyes vacsorára, az akkori MTK-t Bödör László, Jenei István, Danszky József, Vasas Mihály és Laczkó Mihály képviselte.
Bronzbarna nyár
A csapat talán legnagyobb ászának, Sándor „Csikarnak” nem sok ideje volt siratni az elveszített döntőt, néhány héttel a KEK-finálé után már Spanyolországban kellett szerepelnie a válogatottal az Európa-bajnokság („leánykori” nevén Nemzetek Európa Kupája) négyes döntőjében. Vagyis csak kellett volna, de a remek jobbszélsőt ezúttal is utolérte a nagy tornákon jelent kező balszerencséje, és miként az 1954-es svájci vb-n is ott volt (kereten kívül), de nem léphetett pályára, úgy most biztos kerettagként néhány nappal a torna előtt megsérült. Miként a két évvel korábbi KEK-gólkirály, az újpesti Göröcs János is, ám Baróti kapitánynak még így is az okozta a legnagyobb gondot a csatársor összeállításánál, hogy kiket hagyjon ki. Hiszen csak középcsatárokból olyan listából válogathatott, amelyen rajta volt Albert Flórián (FTC), Bene Ferenc (Újpest), Tichy Lajos (Honvéd) és Machos Ferenc (Vasas), és egyszerre nem lehetett mindannyiukat bezsúfolni a csapatba (ők négyen összesen 68 gólt szereztek az 1962–63-as bajnoki idényben).
A madridi Eb-elődöntőben csak hosszabbításban kaptunk ki a házigazdátólJúnius 17-én a házigazda spanyolokkal kellett megmérkőzni a döntőbe jutásért a Real Madrid legendás stadionjában, a Santiago Bernabéuban, de attól legalább nem kellett tartaniuk a honi politikai és sportvezetőknek, hogy a Bernabéu csillaga, Puskás Ferenc pályára lép ellenünk. Az Aranycsapat korábbi csapatkapitánya, az országot 1956-ban elhagyó szupersztár 1962-ben négy meccsen (ebből három vb-csoportmeccs) magára öltötte a spanyol címeres mezt is, ám ekkor már nem volt spanyol válogatott. Pedig még igencsak ment neki a játék, három héttel az Eb-elődöntő előtt ugyanis épp a BEK-döntőben (Inter–Real Madrid 3:1) öregbítette a magyar futball hírnevét. A magyar pártvezérek mindenre vágytak, csak arra nem, hogy ő öregbítse, hiszen mint „disszidens” játékosnak, még a nevét is tilos volt idehaza leírni.
A Bernabéuig azonban hosszú utat kellett megtennie a magyar csapatnak. Az akkor még egyenes kieséses rendszerben zajló Eb-selejtezők első körében, még 1962-ben Wales volt a magyar válogatott ellenfele. Az első meccset a Népstadionban 3:1-re megnyertük Albert, Tichy és Sándor góljával, és bár a cardiffi visszavágón picit izgulni kellett a hazaiak vezető gólja után, végül egy Tichy által értékesített tizenegyesből meglett az 1:1 és a továbbjutás. Nem sikerült izgalommentesre az NDK elleni nyolcaddöntő sem, utóbb kiderült, hogy a kinti első meccs 88. percében elért Rákosi Gyula-találat sorsdöntő lett. Azzal győztünk 2:1-re, így itthon a 3:3 (Bene, Sándor, Solymosi – 11-esből) sem jelentett bajt.
A franciák elleni negyeddöntő parádésra sikeredett! Párizsban 3:1-re nyertünk Tichy két és Albert egy góljával, a meccs rendkívül egyoldalúságát jól érzékeltette az egyik francia lap megjegyzése: „Piros macskák, kék egerek”. Idehaza is nyertünk, 2:1-re, a középhátvéd Sipos Ferenc sokáig emlékezetes gólt szerzett, az ég felé tartó szabadrúgása hulló falevélként landolt a francia kapuban (a másik gólt Bene jegyezte). A kettős diadal után vált szabaddá az út Spanyolországba, a négyes döntőbe.
A nagydöntőbe jutásért tehát a házigazdával kellett megbirkózni. Baróti a sérülések miatt úgy alakította át a csapatot, hogy Sándor helyett Bene lett a jobbszélső, a középpályára pedig mindenki meglepetésére bekerült a fiatal Komora Imre, akinek az aranylabdás Luis Suárez őrzése volt a feladata. Mindkét döntés jónak bizonyult, és bár Suárez gólpasszt adott Jesús Maria Peredának, Komora jól játszott, Bene pedig a 85. percben megszerezte az egyenlítő találatot, miután Tichy lövése után José Ángel Iribar kapus kiejtette a kezéből a labdát. A magyar gólkirályi címet védő Benének ezzel igencsak nagy kő esett le a szívéről, mert rengeteg helyzetet kihagyott a mérkőzésen, amelyet egyedül megnyerhetett volna. De azt sohasem bocsátotta meg magának az akkor 19 éves csatár, hogy a hosszabbításban három meccslabdát is kihagyott. A 120 ezer néző előtt játszott, irgalmatlanul nagy csata a 113. percben dőlt el, meglehetősen vitatható körülmények között: egy spanyol szöglet előtt Nagy István megsérült, cserelehetőség akkoriban még nem volt, néhány csapattársa a segítségére sietett, de a belga Arthur Blavier játékvezető közben engedélyt adott a szöglet elvégzésére, amely után a Real Madrid sztárja, Amancio Amaro a kapunkba fejelt. A spanyolok a döntőbe jutottak, nekünk pedig a bronzmeccsre kellett készülnünk, amelyre nem volt könnyű feltüzelni a játékosokat. Hiszen olyan idők jártak akkoriban, hogy Spanyolországban kikapni megmagyarázhatatlan „gaztett” volt a nézők és a sportsajtó szemében. Szörnyű csalódásként fogta fel az ország a búcsút az elődöntőben – pedig mindmáig a legjobb Eb-szereplésünkről beszélünk… Baróti kapitány is úgy gondolta, hogy a bronzmeccsnek már nincs különösebb jelentősége (a barcelonai stadionba mindössze háromezer néző látogatott ki), ezért a Dánia elleni összecsapásra a fiatalok közül Varga Zoltánnak, Ihász Kálmánnak és Novák Dezsőnek is lehetőséget adott. Nagyon jól tette, az 1:1-es rendes játékidő után (a gólunkat Bene szerezte) a Fradi védője, Novák a 107. percben gólt szerzett tizenegyesből, majd három perc múlva szabadrúgásból is, 3:1-es győzelmével a magyar csapat kiérdemelte a bronzérmet az Eb-n. Mai ésszel már felfoghatatlan, de a Dánia elleni győzelmet alig-alig említette meg a magyar sajtó, ha pedig igen, akkor is a hibákra fókuszált, és arra, hogy csak hosszabbításban sikerült megverni az északiakat. Ma már szobrot állítanánk az Eb-bronzérmes hősöknek, akkoriban viszont a fellegek közt volt a mérce.
Aranyló ősz
A spanyol Peredával együtt a két-kétgólos Bene és Novák társgólkirály lett az Európa-bajnokságon, és mindketten ott voltak októberben a tokiói olimpia magyar csapatában is. Rajtuk kívül további nyolc játékos (Farkas János, Gelei József, Ihász Kálmán, Komora Imre, Nagy István, Nógrádi Ferenc, Szentmihályi Antal, Varga Zoltán) volt tagja mind az Eb-, mind az olimpiai keretnek.
Eredetileg 16 csapat szállt harcba az aranyéremért az első ázsiai játékokon, de a rajtra csak 14-en maradtak, mert a Koreai NDK és Olaszország is visszalépett – utóbbi azért, mert az Inter sztárját, Sandro Mazzolát profizmussal vádolták (nem ok nélkül, néhány hónappal korábban két gólt vágott a Real Madridnak a BEK-döntőben…), márpedig az olimpia szellemiségétől távol álló profizmus ellen tűzzel-vassal harcolt a NOB. Kelet-Európát persze ez nem veszélyeztette, mert errefelé a labdarúgókat hivatalosan állami cégek foglalkoztatták (viszont nálunk sem játszhattak azok, akik korábban már pályára léptek vb-n), érintett minket viszont Észak-Korea visszalépése, mert egy csoportba kerültünk, így három helyett csak két csoportmeccset kellett játszanunk.
A B-csoport első meccsén Marokkóval csapott össze a Lakat Károly által vezetett magyar olimpiai válogatott, és 6:0-ra nyert az Olimpiai Stadionban. Bene Ferencnek volt némi köze a győzelemhez – ő szerezte mind a hat gólt! Mivel ezután Jugoszlávia is megverte Marokkót (3:1), és csoportonként két csapat jutott a negyeddöntőbe, így a magyar–jugoszláv találkozónak már nem volt nagy tétje. Ám így is az olimpia legjobb, legemlékezetesebb meccsévé vált, amelyen mindkét csapat bátran támadott, és olyan látványosan játszott, mintha csak egy gálamérkőzés lett volna. A gólokat alig győzte számolni a Komazava-stadion közönsége, végül 6:5-re nyertünk. Ezúttal Csernai Tibor szakította ki a gólzsákot, egymaga négyszer iratkozott fel az eredményjelzőre, Farkas Jancsi és Bene is vállalt egyet-egyet. A Tatabányán játszó Csernai – aki egyébként a Bayern München vezetőedzőjeként 1982-ben BEK-döntőbe jutó Csernai Pál testvére – a Románia elleni negyeddöntőben sem fogta vissza magát, az ő két góljával győztünk 2:0-ra.Az elődöntőben az Egyesült Arab Köztársaság elnevezést viselő egyiptomi formációval kellett játszania a magyar csapatnak, és bár azt gondolhatnánk, hogy ez az ellenfél akkoriban csak vicc lehetett, az egy kivételesen ügyes közel-keleti generáció volt, jelzi ezt, hogy Tokióban 1:1-re végzett a brazilokkal, Dél-Koreát pedig 10:0-val, Ghánát 5:1-gyel intézte el. Csakhogy Bene ellen nem volt ellenszer: a rendkívüli gólérzékenysége miatt „a magyar Gerd Müllernek” is becézett újpesti csatár négy góllal terhelte meg az arabok kapuját, és mivel Komora is rátett kettőt, 6:0-val jutottunk be a döntőbe.
A csehszlovákok elleni, október 23-i fináléban senkit sem lepett meg, hogy Bene újfent betalált, sokan azzal tréfálkoztak, hogy az akár szintén olimpiai bajnokká váló honfitársunk, Hammerl László helyett is elindulhatott volna a kisöbű sportpuska szakágban. Farkas vezető gólja után ő vitte be a második találatot, és bár a csehszlovákok a 80. percben Jan Brumovsky révén szépítettek, 2:1-es győzelmével a magyar csapaté lett az olimpiai aranyérem, Helsinki után másodszor! A gólkirály pedig ki más is lehetett volna, mint az öt meccsen 12 gólt szerző Bene Ferenc! És a Sportinghoz hasonlóan a japánok sem feledkeztek meg a hősökről, 2014 októberben vendégül látták Tokió magyar olimpiai bajnokait. Köztük a futballistáknak is volt mire emlékezniük.
Szöveg: FourFourTwo / Bodnár Zalán – Fotó Facebook, Getty Images, MTI
