Aktuális
Elhunyt Szöllősi Zoltán költő, műfordító
2018. március 21-én, szerdán, a költészet világnapján, hosszan tartó, méltósággal viselt súlyos betegség után Budapesten elhunyt Szöllősi Zoltán József Attila-díjas költő, műfordító. 73 éves volt. Puskás Ferenc halálára írt versét a világhírű magyar labdarúgó ravatalánál a Puskás Stadionban szavalta el 2006. december 9-én Csurka László színművész.
Szöllősi Zoltán 1945-ben Jánoshalmán, Bácska északi részén született, jóllehet apai felmenőinek évszázados gyökerei vannak a Nyírségben. A Szálasira felesküdni nem hajlandó csendőr édesapja a Bácskából menekült ott megismert édesanyjával a háború végén Tito partizánjai elől haza, a trianoni határok közé ismét visszaszorított Magyarországra, Szabolcsba. Zoltán fiuk út közben született, hogy aztán 1946 májusában érjenek haza Balkány egyik tanyájára, a régi szabad magyar családok, a Szöllősiek és Káplárok által alapított Nádaspusztára, Szöllősi Zoltán szerint helyesen: Nádastanyára. Osztályidegennek bélyegzett édesapja itt gazdálkodott a nagyapa földjén, ameddig és ahogyan tehette, Szöllősi Zoltán útja pedig a tormáspusztai elemi iskolából a kecskeméti piaristákhoz vezetett. Itt kezdett verset írni, s itt figyelt fel költeményeire Jelenits István piarista szerzetes, irodalomtudós.
Húszévesen került Budapestre, 1969-ben már megjelentek a versei, 1971-ben mégis úgy döntött, hogy vissza kell térnie gyerekkora helyszínére, mégpedig oda, ahol ő is felnőtt és iskolába járt. A tormáspusztai iskola már nem létezett, feleségével egy másik közeli tanyára, Abapusztára költöztek, s az ottani iskolában kezdtek tanítani.
Ekkor indult el úgymond hivatalosan is az irodalmi pályán, az 1972-ben, a helyi viszonyokat bemutató Homoklidérc című szociográfiája ellentmondásos, de erős visszhangra lelt a megyében is, s a politikai támadásoktól csak Ratkó József kiállása és a legrangosabb országos irodalmi folyóirat, a Kortárs őt tehetséges fiatal költőként bemutató, méltató írása mentette meg.
Kormos István szerkesztésében jelent meg 1974-ben első verseskötete, a Csontkorall, amelynek címadó versét is a nyírségi tanyavilág gazdag, de ekkor már pusztuló kultúrája ihlette. Ezt az ősi, de törékeny világot a költő egész életművében egyszerre látja belülről, többes szám első személyben – ahogy írja a Csontkorallban – „Almafa táncol – bennszülött mosoly a szánkon, nyújtjuk a kezünk, dohánytól rezes, békepipa.” és egyszersmind kívülről, „tér és idő kettős távolából”, de mindvégig az anyaföldhöz tartozás szeretetével: „Tanyák: tutajok – elpárolgott alóluk a tenger. Rejtelmek, remények kristályüledéke, ragyog a táj.” Költészetének képi és élményvilága meghatározó mértékben táplálkozott a nyírségi gyermekkor emlékeiből és kultúrájából, kiegészülve a hasonlóan erős nagyvárosi, budapesti és Duna-parti kép- és jelképrendszerrel („Megyek haza a Duna partján,/ hullámot vet, velem biceg, / leng a lámpák fehér szakálla, / sirályok tépik a vizet”; „Folyóra köd, szürke Angyal / ereszkedik sirály-jajjal”; „Rozsdás hajnal díszes éjből, / Duna csúszik hüvelyéből”; „Villamos robog valahol / Nem látom, de jól emlékezem / Rajzolt keréken zakatol / görbére sikerült síneken.” – és így tovább. Szöllősi Zoltán ugyanis 1975-ben (már Kisvárdáról) visszatért Budapestre, a pesti belvárosba, ahol haláláig élt, miközben erdőkertesi hétvégi telkén – a nyírségihez hasonló homokon – gazdálkodott. Úgy volt és maradt az elmúlt évtizedekben a jelentős irodalmi folyóiratokban mindvégig publikáló, jelentős magyar költő (az elmúlt hónapokban megjelent „Elhullajtott verseket” már súlyos betegen küldte a Hitelnek), hogy sokszor került az irodalom hivatalos struktúráin kívülre, s tartotta el a családját fizikai munkából. 1979-ben az Írószövetség hivatalos rosszallása mellett a fiatal írók József Attila Köre titkárának választották, miután Lezsák Sándorral az országot járva megszervezték a vidéki városokban a fiatal írók helyi csoportjait. Harmadik kötete, az Égitető megjelenése után, 1983-ban a Vigília katolikus folyóirat főszerkesztő-helyettesének kérték fel, itt jelent meg jó évtizeddel korábban a nagyhatású Homoklidérc szociográfiája.
Egyik önéletrajzában a Nyírségbe való visszatéréshez hasonló fontosságúnak mondta találkozását a kazáni népdalokkal. A kazáni tatárok földjén élő rokon népekkel Julianus barát egykor még magyarul beszélt, népdalaik fordítása Szöllősi Zoltánnak a népköltészethez való visszatalálását jelentette. Ezekből a népdalfordításokból válogatta a Nyolcvan gyertya című kötetet. A műfordítói munkáért kapott Kölcsey-díjat.
Puskás Ferenc halálára írt versét a világhírű magyar labdarúgó ravatalánál, a hatalmas nemzetközi érdeklődéssel és élő televízió-közvetítéssel kísért búcsúceremónia részeként a Puskás Stadionban szavalta el 2006. december 9-én Csurka László színművész.
Kilenc kötete jelent meg, a Csontkorall (1974), a Vacsora jégen (1978), az Égitető (1983), a Ballada Boldogasszonyhoz (1988), a Nyolcvan gyertya (kazáni tatár népköltészet, 1994), a Megyek haza (1998), a Nem látlak benneteket (2000) az Angyal lépked föld fele (2004) és Fölöttem a tenger (2014) című, az összegyűjtött verseket, a teljes költői életművet tartalmazó kötet. Dukai István irodalomtudós Lenni egyidőben címmel tanulmánykötetet írt Szöllősi Zoltán költészetéről, annak az időhöz és a térhez való különleges viszonyáról. Ez a költészet ugyanis úgy sajátosan magyar, keresztény és az ezredforduló költészete, hogy irodalmunk főáramába illeszkedő nemzeti és történelmi felelősségvállalása, hagyománytisztelete mellett a legkevésbé sem provinciális vagy anakronisztikus, konkrétságában is mindig egyetemes érvényű, úgy, ahogyan Isten is tetten érhető a legkisebb teremtményében.
Szöllősi Zoltán alkotóművészetét a már említett kitüntetéseken túl Ratkó József-díjjal, Arany János-díjjal, 2001-ben József Attila-díjjal ismerték el, 2014-ben Balkány alapításának 800., várossá nyilvánításának 10. évfordulóján a település díszpolgárává választották. 2015-ben , 70. születésnapján Áder János köztársasági elnök, Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki.
A huszadik századi történelem mindannyiunkat sújtó viharain túl személyes tragédiák is próbára tették, két fiát veszítette el, második felesége 2006-ban hunyt el. Három felnőtt gyermeke és négy unokája gyászolja.
2018. március 6-án volt hetvenhárom éves.
