Aktuális
A portugál maricón
A Feleki-díjas Ch. Gáll András egy 29 évvel ezelőtti találkozást elevenített fel. A Magyar Távirati Iroda és a Nemzeti Sport korábbi újságírója, aki a napokban lett a FourFourTwo honlapjának szerkesztője, Madridban ismerkedett össze Puskással. Történet a "hétköznapi” Panchóról, aki barátként üdvözölte honfitársait, klasszikus sztori a legendás futballistáról, akit még portugál kosárlabdaberkekben is tiszteltek.
1983 őszén Madridba sodort a jó sorsom a Tungsram kosarasaival. (Ma már nincs női kosárlabda-szakosztálya a klubnak, sőt, klub sincs, de ez egy másik történet…)
Öcsi – nekem Puskás úr, másképpen nem is mertem volna titulálni, még magamban sem – a Plaza Reyes Magoson lakott, a bibliai Háromkirályokról elnevezett téren, nem messze a Parque de Retirótól, hat metrómegállóra a Santiago Bernabéu Stadiontól, amelynek gyepszőnyegén korábban megfordult egyszer-kétszer…
Mindezt onnan tudtam meg, hogy megérkezésem után felcsaptam a Guíát, a madridi telefonkönyvet, hátha megtalálom benne Puskás úr számát.
Nos, Puskás úr nem rejtőzött el a világ elöl, benne volt a telefonkönyvben, s – bármennyire is hihetetlen – a harmadik csörgésre fel is vette a kagylót.
"Si!" – recsegte bele a vonalba.
"Puskás úr, elnézést, hogy zavarom, a Magyar Távirati Iroda munkatársa vagyok, most érkeztem Madridba…"
"Hol vagy? Igen? Ez három sarokra van tőlem! Fél óra múlva lent találkozunk a ház előtt!"
És ezzel kezdetét vette életem legvalószínűtlenebb, már-már szürreális estéje (éjszakája…)
Puskás úrral beültünk egy közeli fondába, és vendéglátóm rendelt két korsó sört. Egyet magának, egyet nekem.
Én módszeresen nekifogtam, ő viszont – se azelőtt, se az óta nem láttam ilyet – úgy leöntötte a torkán, hogy közben nem mozgott a gigája, nem nyelte a sört, hanem az egy tizedmásodperc alatt eltüntette, mintha a lefolyón öntötte volna le. (Ennyi arról a legendáról, hogy Puskás szigorúan boros vagy fröccsös lett volna, velem csak San Miguel sört fogyasztott.)
Puskás úr torka anatómiai csoda volt!
De nem ez a lényeg – bár bennem ez maradt meg 29 év távolából is a legélénkebben –, hanem az, hogy Puskás úr jelezte, hamarosan lejön Bözsi néni is, megiszik velünk egy kávét.
Erre én – végtére is 27 éves, forrófejű ifjonc voltam – felugrottam a helyemről, és se szó, se beszéd, kirohantam a sarki virágoshoz venni egy csokor rózsát.
Egyszerre értem vissza az asztalhoz Bözsikével – Bözsi nénit nem mondanék, ötven éves, jó kiállású, szép arcú, java korabeli hölgy -, reszkető kézzel átnyújtottam a csokrot, valamit dadogtam, és attól kezdve nyert ügyem volt.
Az este (éjszaka…) további stációit most nem sorolnám fel, legyen elég hozzá, hogy egy-két fondát még meglátogattunk (Puskás úr fizetett, mint a katonatiszt, ha néha a formaság kedvéért a zsebem felé nyúltam, csak mordult egyet, mire engedelmesen visszakoztam), majd úgy hajnali kettő tájban – Puskás úr úgy állt a lábán, mint a cövek, mintha három pohár málnát fogyasztott volna el, jómagam azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány - annyiban maradtunk, másnap este találkozunk a Palacio de Deportes előtt, és együtt megnézzük a Tungsram meccsét a spanyol bajnokkal. (Ha megölnek, sem emlékszem már, mi volt a csapat neve.)
Puskás úr a megadott időpontban ott volt, frissen, fiatalosan, fantasztikusan illatos spanyol after shave-vel elárasztva – ahogy általában a spanyolok, ezt speciel átvette tőlük. A magyar kosarasok – Halm Ottó szakosztályvezetővel az élen – azt hitték, álmodnak, ha nem szégyellték volna, kezet csókoltak volna az odahaza éppen rehabilitálás alatt álló legendának. Velünk volt Király Ferenc, az MTI akkori madridi tudósítója is, ő ismerte Öcsit (elnézést, Puskás urat), úgy beszélt vele, mintha korábban együtt őriztek volna disznót a kispesti réten.
Királyról – az MLSZ sajtófőnöke, majd a Népsport főszerkesztője is volt egy időben – csak húsz évvel később tudtam meg, hogy „civilben” elhárító tiszt volt, és minden szót jelentett főnökeinek, amit Öcsi elmondott neki találkozásaik alkalmával.
Summa summárum, bementünk a csarnokba – Puskás úrtól nem hogy jegyet nem kért az ajtónálló, hanem földig hajolt előtte -, és elkezdődött a meccs.
Nem volt szabályos, de ott ültünk a kispadon, a cserejátékosok mellett, és szép csendben figyeltük a történéseket.
Mármint Király és én.
Portugál bíró vezette a meccset – ennek még jelentősége lesz a későbbiekben, mármint annak, hogy a két nyelv, a portugál és a spanyol szinte megegyezik.
Alig telt el két perc, s a derék luzitán befújt egy faultot a magyarok ellen!
"Tú maricón, hijo de puta! – ugrott fel Puskás úr, az öklét rázva. (Ez körülbelül annyit tesz, hogy „Te buzeráns, a k…a anyádat!”
A játékvezető döbbenten nézett felénk, ő még ehhez hasonlót sem hallott a kispadról, ahol – ráadásul – nem is lett volna jogunk helyet foglalni. Csakhogy láttam a szemén, hogy rögtön felismerte Puskás urat, és mivel – mint minden földi halandó – ő is mélységesen tisztelte a félistent, inkább félrenézett.
De Puskás úrban már nem lehetett elnyomni a nagy lánggal lobogó nemzeti érzést. A következő – megítélése szerint rossz – fújásnál ismét felpattant, jött a „maricón”, meg az „hijo de puta”.
És még vagy négyszer a tizedik percig, amikor már a portugál sem bírta tovább cérnával. Belefújt sípjába, reszkető térdekkel odaaraszolt a kispadhoz, és csak annyit mondott. „Por favor, szenyor Puszkasz, elnézést kérek, de szíveskedjék elhagyni a kispadot, mert ezt a viselkedést a szabályok értelmében nem tűrhetem tovább…”
Puskás úr kényelmesen felállt, mint egy őrgróf, és méltóságteljes léptekkel odasétált a bejárathoz, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és a meccs hátra lévő perceiben onnan kritizálta a portugál bíró – szerinte – rendhagyó szexuális preferenciáját.
Amúgy a meccset simán mi nyertük, mert akkor még létezett magyar kosárlabda…
